.
A zene örömforrás.
Élvezet játszani és hallgatni.
Lehet rá...
A különbözõ jellegû zenés filmek közös tulajdonsága, hogy -ellentétben a játékfilmekkel- a cselekmény másodlagos és alá van rendelve a zenének.
Már a némafilmkorszakban is készültek operett- és operafilmek, amelyek zenéjét a moziban játszották hozzá.
Nem voltak ritkák a minden luxussal felszerelt, akár 5000 (!) kényelmes ülésû "filmszínházak", ahol egy teljes (70-100 fõs!!!) szimfonikus zenekar és énekesek játszottak élõben. Ez értelemszerûen mégis inkább kísérõzene, mint filmzene volt.
Szinkronizálás (dubs, dubbing):
Az amerikai Edison és a francia Lumiere fivérek találmányainak (kamera, vetítõ) köszönhetõen 1895 körül elkezdõdött a filmtörténet elsõ, több mint három évtizedes korszaka. A film ugyan néma volt, ám a moziélmény nem. Élõzenei kíséret szólt végig, amit mozizongorista improvizált aláfestve a cselekményt (és elnyomva a vetítõgép berregését). A nagyobb mozikban olyan orgona volt, amellyel különféle hanghatásokat (harang, telefoncsengés, madárcsicsergés stb.) is tudtak produkálni. Más helyeken szalonzenekarok is játszottak.
Már Edison szerette volna az általa felfedezett fonográfot összekapcsolni másik találmányával, a vetítõgéppel (kinetoszkóp), de nem tudott igazán jó minõségû filmhangot produkálni, és a kép-hang szinkronját sem tudta megoldani.
Mérnökök százai kísérleteztek különféle technikákkal, amíg 1930 körül az amerikai, majd az európai mozik nagy része képessé vált hangos filmek bemutatására is.
A zene elsõdleges, a szó másodlagos". A zene sokkal mélyebbre hatol a pszichikumban, mint a szó, és ott fejti ki hatását. Amikor a képernyõn, , semmi különös nem történik, a zene adja értésünkre, hogy "most történni fog valami" vagy "megszerették egymást", netán "a férfi örökre eltávozott". A cselekmény alapján nem egészen érthetõ, hogy amikor becsapta maga mögött az ajtót, dolgozni ment-e vagy csak leugrott cigarettáért, de a zene -- amire talán fel sem figyel a nézõ -- megmagyarázza, hogy "örökre" ment el.