Az amerikai Edison és a francia Lumiere fivérek találmányainak (kamera, vetítõ) köszönhetõen 1895 körül elkezdõdött a filmtörténet elsõ, több mint három évtizedes korszaka. A film ugyan néma volt, ám a moziélmény nem. Élõzenei kíséret szólt végig, amit mozizongorista improvizált aláfestve a cselekményt (és elnyomva a vetítõgép berregését). A nagyobb mozikban olyan orgona volt, amellyel különféle hanghatásokat (harang, telefoncsengés, madárcsicsergés stb.) is tudtak produkálni. Más helyeken szalonzenekarok is játszottak. Volt, hogy színészek a vászon mögül szinkronizálták a szereplõket, vagy kommentálták a filmen látható eseményeket. Az is gyakori volt, hogy a filmvetítés elõtt vagy után revümûsorral is szórakoztatták a nagyérdemû közönséget. Ez a szokás 1930 után, a hangosfilm kezdeti idõszakában is megmaradt. A némafilmkorszak tehát hangos, és "élõ" élményekkel tarkított volt. hangosfilm

A némafilm megjelenésének elsõ pillanatától kezdve a kamera a szeretkezõ emberek kukkolásának is elsõrangú eszköze volt. Az úgymond tisztességes filmkészítõk mellett nagyon korán kialakult az az ipar is, amely magángyûjtõk speciális igényeinek kiszolgálására szakosodott.