A folklór szóban vagy zenei formában élõ néphagyomány. Magába foglalja a közmondásokat és a szólásmódokat; a szóbeli néphagyományból az epikai (mese, monda, epikus énekek), lírai (dalok, táncdalok, dajkarímek, gyermekversek, gúnyversek, csúfolódó, bosszantó rímek, köszöntõk, játék-mondókák, találós versek) és drámai (misztériumfélék, világi népdráma, drámai formájú népmulatságok és játékok) anyagot.

Folklorizmus
A XX. század sokarcú zenéje a népzenét, a népdalt is beépítette a műzenébe és sokat merített annak sajátos jellegéből, hagyományaiból.
A "népies" elemeket felhasználó XIX. századi nemzeti mozgalmaktól döntő módon különbözik abban, hogy eredeti népi dallamokra, parasztzenére támaszkodik, amit a századunk elején megindult népdalgyűjtés eredményei tesznek lehetővé.
Nemcsak zenei, hanem egyéb néprajzi vonatkozásokban is folklórhagyományokból merít a stílus; szöveges zenék esetében pl. népmeséket, mondákat használ fel.
Dallami jellegzetessége a modalitás és a pentatónia, ritmusaiban gyakori az ismételgető ostinato ritmus, és a változó ütem.
A folklorizmus irányzatát követi Sztravinszkij korai alkotókorszaka: fontosabb művei az orosz népmese nyomán írt Tűzmadár; a Petruska; A tavaszi áldozat; a Mavra című vígopera stb. A cseh Janacek, az örmény Hacsaturján, a spanyolde Falla mellett művei egy részével a folklorizmus kiemelkedő képviselője századunk két nagy magyar zeneszerzője, Bartók Béla és Kodály Zoltán.
(Forrás: Sulinet.hu)