Az éneklés módja, stílusa, technikája korszakonként és földrajzi helyenként változó, és más az énekhang és az elõadásmód is.
A különbözõ zenei mûfajok és irányzatok is eltérõ hangot, képzést és elõadói stílust igényelnek.

A középkori gregorián éneklés jellemzõje a keleti eredetû, orrhangú elõadásmód volt; ennek az emlékét õrzi a falzett.
Évszázadokba telt, míg lassanként kialakultak a "fedett" hangképzés formái; a döntõ fordulatot az opera új mûfajának drámai és lírai igényei eredményezték.
A 17. sz.-tól kezdve, a nápolyi iskola nyomán terjedt el a bel canto stílusa, majd 1850 táján a romantika ízlése hívta életre a drámai jellegû énekstílust, amely azóta is vezetõ szerepet tölt be az operaszínpadon.

Az énekesek mûködési területe a múlt század óta lassanként kettévált, egyrészt az opera és a zenedráma, másrészt a hangversenymûfajok (dal, oratórium) eltérõ követelményei szerint.

Egészen más fejlõdési utat járt be az a hang- és elõadásmód, mely a jazz irányába vezetett, majd onnan -egyre többfelé ágazva- a pop és rockzenén keresztül, elérkezett napjaink változatosságához.

Az eltérõ mûfajok, irányzatok különbözõ igényeket támasztanak az énekesekkel szemben hangképzés, hangadottság, frazeálás, temperamentum, elõadói készség, sõt, megjelenés szempontjából is.

Az énekmód (hangképzés, vocalization) sajátságos, hangos változata pl. az üvöltés, kiáltás, sikítás, hörgés (shout, howl, scream, growl).

►elõadó-mûvészet