A zene legkorábbi bizonyítékai 5000 évesek: Mezopotámiából õsi hangszerek, Egyiptomból képírás, Görögországból betûkották maradtak fenn.
Zenérõl szóló költemények, krónikák és elméleti írások az ókortól megtalálhatók.
Hangzó emlékek Edison fonográfjának köszönhetõen 1877 óta vannak.

A zene eredetérõl számtalan elmélet született, és történetének feldolgozása sem egységes. Elterjedt téveszme például, hogy a fejlõdés csúcsa az európai mûzene (komolyzene, klasszikus zene).

Az európai zene történeti beosztása, korszakolása a szépmûvészetekben meghonosodott módszert követi.
A különbözõ mûvészeti ágak jellemzõi nagyrészt azonosak, ám fejlõdésük mértéke és a korszakváltások idõpontja -ami hosszabb-rövidebb átmenet, és nehezen köthetõ egy évszámhoz- nem esik pontosan egybe. Ezért a zenei korszakhatárokat ennek figyelembevételével lehet értelmezni.
A zene történetének vázlatos ismertetését a középkor végétõl, az újkor hajnalán, "újjászületéssel" kezdjük. Idõrendben: reneszánsz, barokk, klasszicizmus és romantika, impresszionizmus, modern zene (a 20. sz. zenéje).

A globális zenetörténet mellett természetesen minden műfajnak megvan a saját története, kronológiája.

Az európai zene történetéről az első művek a XVIII. században jelentek meg. (Köztük van G. B. Martini Storia della musica (Zenetörténet; 1757–81) c. műve, az antik zene eredeti szemléletű kritikai elemzése.)