A rap évekig a modern zene egyik legvitatottabb stílusa volt, majd a hip-hop-al az egyik meghatározó, dinamikusan változó nemzetközi műfaj lett

Eredetileg afroamerikai zenei stílus, a négerek lakta Harlem és Bronx „népzenéje”. Fejlődése során elválaszthatatlan része lett a DJ-ing és a scratching, az MC-ing (rapping), ami kiegészülve a graffitikkel és a táncokkal (breaking, B-Boying) alkot egységes életérzést, kultúrát. Több, mint harminc ága különböztethető meg, melyek nagy része szakadatlanul változik és további alfajokra bomlik. Természetesen van biztonságos, kommersz, rádió-barát stílusa és underground kemény vállfaja is.

A rapegyszerű (hip-hop) dallamokkal kísért, utcai szlengben előadott dal. A kísérőzene melletti ritmikus beszéd nem volt újdonság: a reggae-ben már hagyomány volt a toasting: az A oldalon levő szám instrumentális változata beszéddel kiegészítve. A fiatal feketék létrehozták saját alternatívájukat a rádió- és diszkózenével szemben, mely gyorsan elüzletiesedett, soknemzetiségű lett és eltávolodott az utca életétől. A rap sok szempontból az utcasarki csoportosulások felelevenítése volt, melyből az ’50-es évek doo-wop népszerűsége is született. A rap – minden válfajával együtt – az amerikai fekete utcai együttesek önkifejezésének eszközévé vált, amelyek nagy elhivatottsággal pellengérezték ki a szegény színes bőrű népesség nyomorát. De a rapnek szüksége volt zenei háttérre, amit létező lemezekről vett kölcsön: az innovatív New York-i dj, Grandmaster Flash egy dobgéppel (beat box) rakta össze a részeket (emiatt becézik a rap rajongóit beat boyoknak).

Az első nemzetközi sikerű rap a Sugarhill Gang 1980-as „Rappers Delight”-ja volt. Grand Wizard Theodor bevezette a scratchtechnikát (kézzel mozgatta a lemezt a tű alatt, ütőhangszerszerű hatásokat keltve), ezzel is színesítve a zenét. A korai klasszikusok Grandmaster Flashtől származtak, aki morális üzenetet közvetítő tánczenét csinált a „The Message”-ben és a kábítószer-ellenes „White Lines”-ban. De ahelyett, hogy – mint James Brown a ’60-as években – a feketék büszkeségét fejezte volna ki, úgy tűnt, hogy a későbbi rap nagy része az azóta tartó beolvasztó politika miatt panaszkodik. Az NWA, teljes nevükön a Niggaz With Attitude (öntudatos niggerek) tipikusan konfrontálódó volt: „Efil4zaggin” c. albumukat rövid idő alatt betiltották Nagy-Britanniában 1992-ben, obszcenitás vádjával. A Public Enemy témái hasonlóan vitatottak voltak.

Ahogy a rock korai napjaiban a merész fekete R&B-t megfosztották harciasságától a Pat Boone-hoz hasonló fehér előadók, a rapet is bekebelezték a „biztonságos” fehér művészek; Vanilla Ice csak az egyikük volt, aki csupán a zenére és egy ügyesen koreografált videóra alapozta népszerűségét: az „Ice Ice Baby” volt az egyetlen listasikere. A milliós forgalmú MC Hammer közelebb állt Michael Jacksonhoz, mint Ice-T-hez, míg a Public Enemy (az Anthrax-szel) és a Run DMC (az Aerosmithszel) a heavy metallal kereste a kapcsolatot, egy rock-rap fúziót akarván létrehozni.

A rap a városi feketék népzenéjeként kezdte pályafutását éles szociális kommentárokkal, mely zenére táncolni is lehetett. Ez azt vetítette előre, hogy a rap két táborra fog szétesni: a biztonságos, kommersz, szinte rádióbarát stílusra és egy underground kemény magra. Azt azonban senki nem gondolta volna, hogy 2003-ban egy fehér rapper filmslágerért kap Oscar- díjat, hát még, hogy Rátót lesz a magyar (country) rap fellegvára. Mindkettő megdöbbentően érdekes és kiérdemelt.

(hip-hop, old school, new school, pop rap, recitativ)