industrial

industrial music: energikus, nyers, disszonáns elektronikus hangzás gyors dobgéppel és sample-kkel.
Hangzások, melyeket mintha a teljesen automatizált gyárakban állítottak volna elõ: lelketlen, hûvös, érzéketlen. Ebben a zenében soha nem szerepelt ember, azokat kivéve, akik készítették, illetve inkább: programozták.
A '80-as években az industrial-zene kezdett kiemelkedni az ismeretlenség homályából, és a kísérleti idõszak próbálkozásai után egyre nagyobb tábora lett (Nitzer Ebb, Front 242 stb.). 1990-re az industrialnak két fõ irányzata alakult ki: a gitáros és az elektronikus. Ez utóbbi az electronic body musicra épült.

Tamás megjegyzései: 
Olyan [[posztpunk]] bandák kísérletezték ki és népszerûsítették, mint a Cabaret Voltaire és a Throbbing Gristle. Ez utóbbi zenéje úgy hangzik, mint egy fogorvosi fúró vagy egy autómûhely zajai. Kiadója az Industrial Records volt, mely ennek az irányzatnak a névadója lett. A Kraftwerk még a legszelídebb, legkorábbi, legpozitívabb formája a gépzenének. A svájci Yello, mielõtt [[pop]]osabb lett, hûvös-elegáns [[elektronikus]] zenét játszott. A belga SPK egy kicsit statikusabb, személytelenebb és kísérletezõbb volt. A Cabaret Voltaire és a Clock DVA [[groove]]-t és [[ritmus]]t, az Einstürzende Neubauten a sérült-morbid német lelket, az Alien Sex Fiend a nyers számítógépes szexet, a kanadai Ministry pedig [[extrém]] hangerõt vitt az industrial hangzásba. Még késõbb a szlovén Laibach a [[metá]]lt és a [[népzené]]t elegyítette botladozó géphangokkal, a holland Gore pedig zseniálisan játszotta a legdühösebb és leglassúbb zenéjét. A [[techno]] soundhoz már csak egy kis ugrás kellett. Industrial-[[g]][[rindcore]] együttes volt a Godflesh és a Kong.