A harmónia (összhang) a görög-latin „harmonia” (összeillesztés) szóból, és a görög „harmozein” (összekapcsolni, hozzátenni) igéből származik.

Harmónia a zenében: ►összhang

Harmónia: ’összhang’, görög eredetű kifejezés. A görög zeneelmélet, főleg a püthagoreus tanítás meghatározott számviszonyokkal magyarázza a zenei összhangzást, harmóniát, s ezt a kozmosz rendjére vezeti vissza. Ezzel függött össze a bolygók mozgásával kapcsolatos „szférák harmóniája” kifejezés. A művészetben megnyilvánuló →szépség a természet törvényszerű rendjét fejezi ki. Platón a harmóniát az emberi lélekkel, valamint a lélek és a test viszonyával kapcsolatban használja. Az embernek mint jól elrendezett mikrokozmosznak kell beilleszkednie a kozmosz egészébe. A harmónia eredetileg egy erkölcsi, kozmikus és vallási jellegű alaptörvényt jelentett. A szónak ez a jelentésrétege él tovább a keresztény vallásfilozófiában, de még az újkori filozófiában is, pl. Leibniz ontológiájában. Szerinte a létezők körében harmonia praestabilita, egyfajta ’előre megállapított (beállított) harmónia’ működik, s ennek forrása Isten mint teremtő ősalap (A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei). A 18. század második felétől kezdve a harmónia fogalmát egyre kevésbé használják ilyen univerzális értelemben, sokkal inkább esztétikai jelentésében. A klasszicizmus esztétikájában a harmóniát a természeti és a művészi →széppel kapcsolatban tartják alapvetőnek, amelyből kizárják a tragikust, a komikust vagy éppen a fenségest. Ezenkívül a harmóniát a művészetben a klasszikus ideálra, eszményre korlátozzák (Winckelmann, Schiller). A klasszikus szépség-ideál leértékelődésével párhuzamosan a harmónia fogalma is veszít jelentőségéből a modern művészetekben és művészetelméletekben. Adorno esztétikájában viszont a harmónia-elv egyfajta rehabilitációjához nyújt támpontokat.
(Forrás: ELTE fogalomtár)

"Az ember egész életének ritmusra és harmóniára van szüksége" -Platon

A harmonia összehangoltság, arányosság, egyensúly, belsõ béke az életben, mûvészetben.