.
A fémes hangzású rockzenei irányzat a '60-as évek óta keményen tartja magát. Dübörgõ ritmus, markáns gitár- és énekhang jellemzi a feszülõ izmok, izzadtságcseppek, bõrszerelés, szegecsek, láncok és dübörgõ motorok képzetével társult zenét.
►hard rock, grindcore

Heavy metal zenekarok neveinek forrás ábrája►

Dragomán György: Hevimetál ►

Heavy Metal – zenei stílus vagy kifejezési forma?

(a Hard Rock Magazin vitaindító összegzés a "kemény fémzene" stílusairól)

A heavy metal, mindamellett, hogy egy meglehetősen zárt stílus, már ami a szigorú sablonok, hangzásbéli kötöttségek, bevett zenei fordulatok és bizonyos külsőségek használatát illeti, ugyanakkor az egyik leginkább sikeres műfaj a különböző zenei hatások, illetve más stílusok integrálásában, beolvasztásában. Más szóval, ebben a szcénában minden és mindenki hat mindenre és mindenkire. Ez egy állandóan forró-fortyogó kavalkád, ahol a stílushatárok időnként meglehetősen összemosódnak, kategóriák tűnnek el és születnek újak, vagy éppen olvadnak egymásba. Ezért a történeti áttekintésnek, kontextusba helyezésnek különösen hangsúlyos a szerepe, kezdjük is mindjárt a stílus kialakulásával, hogy a későbbieket jobban megértsük majd.

A kezdetek

A heavy metal kialakulása kapcsán két rock zenekart szokás említeni, egyrészt a The Kinks-et, akik a You Really Got Me című slágerükkel „feltalálták” a riffet. A jazzből eredeztethető kifejezés a rockzenében ismétlődő gitárfutamokat jelent, és a kemény fémzenék alapvető pengetési stílusa. A másik zenekar a Steppenwolf, mivel a Born To Be Wild-ban tűnik fel először maga a kifejezés (heavy metal thunder). Én azért még hozzáteszem Jimi Hendrix-et is, aki nélkül gitáralapú, kemény rock zenéről nehéz lenne beszélni: ő az alfahím, a gitár fallikus jelképpé emelésének ösztönös megteremtője, a mai agresszió adott esetben szélsőséges formái is valahonnan tőle erednek.

Az első olyan bandák, akiket ezzel az új, rocknál is hangosabb, látványosabb és komplexebb stílussal azonosítanak, még meglehetősen egyértelműen gyökereznek a blues, rock ’n’ roll vagy éppen a ’ 60-as évek progresszív rock előzményeiben. Előbbire példa a Led Zeppelin, utóbbira a Uriah Heep, a Deep Purple-ben pedig mindez együtt jelentkezik. Kiemelkedő szerepe van a stílus alapjainak lerakásában a Black Sabbath-nak. Tony Iommi az első, aki egyeduralkodóvá teszi a kvint kettőshangzatokat a korábban alkalmazott több húron lefogott akkordok helyett, lehangolja a gitárját, kromatikus skálákat és a középkorban betiltott (Sátán zenéje) tritónuszokat használ, elévülhetetlen érdemei vannak tehát a stílusteremtő zenei sablonok létrehozásában. Mindez kiegészülve a fura (extrém) énekstílussal és az okkultista szövegvilággal, a Black Sabbath számos olyan kelléket felvonultat, ami a mai napig ennek a stílusnak az esszenciáját jelenti. Fontos elem még a ritmusszekció teljes értékűvé tétele is: a gitárok hangsúlyos szerepet kaptak már a rockzenében is, de a dob még csak inkább lágy kísérőhangszer. A kemény fémzene éppen a menydörgésszerű dob-basszus hangzásról kapta a nevét, nyílván nem véletlenül.

A másik kiemelkedő egyéniség Ritchie Blackmore, aki nem annyira a riffek, mintsem a gitárszólók tekintetében távolodik el a korábbi blues-rock sémáktól. A Deep Purple-ben, majd később saját zenekarában, a Rainbow-ban újszerű, szélsebes szólókat nyom, új pengetési technikát alkalmaz, hosszú improvizációkkal fűszerezi előadásmódját – megszületik tehát a gitárhős, -virtuóz archeo-tipusa, mint a stílus egyik meghatározó ismertetőjele. A nőbálvány, szőrös mellű, szexista, hím-soviniszta énekes szerep pedig már jól ismert Robert Plant (Led Zeppelin) előadásában, az új stílus összes sztereotípiája felvonultatásra került tehát a ’60-as évek végére.

A szaksajtó leginkább a NWOBHM-et szokta emlegetni, mint a második fontos lépcsőt a heavy metal kialakulásában, szerintem ez némi nagyvonalúságra vall, történt egy s más ugyanis a ’70-es években, ami még fontos lehet a mai sokszínűség megértésében. Ott voltak egyrészt azok a rythm & blues és rock ’n’ roll zenekarok, amelyeket jobb híján ide soroltak, akár a külsőségek, a szövegek, vagy a zenéjükben megjelenő agresszivitás, hangerő miatt, mint például az ausztrál AC/DC, az amerikai Aerosmith, Ted Nugent és Blue Oyster Cult, vagy éppen a Motörhead. A nagy elődök nyomán, a ’70-es évek közepére megjelenik a másodvonal is, akik nem keveset tesznek hozzá a metal eszközkészletéhez (UFO, Scorpions, Judas Priest, Thin Lizzy). Ilyen például az iker-gitáros felállás (így a fémes hangzás a gitárszólók alatt sem ürül ki), sőt a Molly Hatchet egyenesen három szólógitárral nyomta, valamint az uniszólók és a színpadi megjelenés (gondoljunk csak a Priest bőrbe/szegecsbe öltözött legénységére, vagy Schenker flying V-jére, ami szinte jelképévé válik a korszaknak) – mindezek előkészítik a New Wave Of British Heavy Metal invázióját a ’70-es évek végére.

Ne feledkezzünk meg az Alice Cooper és a Kiss hatására, az európainál jóval színpadiasabb, teátrálisabb fordulatot vevő amerikai hard rock zenekarokról sem. A ’70-es évek második felében már nyomul az európai gyökerekkel rendelkező Van Halen is. Eddie Van Halen nyitja meg az utolsó kaput a gitárvirtuózok előtt az általa bevezetett tapping technikának köszönhetően. Egy pezsgő színtérre érezik tehát az Iron Maiden, Saxon, Angel Witch, Def Leppard, Diamond Head, stb. fémjelezte új vonal, amely a korai kemény rockba a punk lendületét is beilleszti és ezzel a fontos lépéssel, immár jelentősen eltávolodik a blues/rock gyökerektől. Ettől kezdve beszélhetünk a mai értelemben vett klasszikus heavy metalról és nem sokkal ez után meg is kezdődik a műfaj alstílusokká rendeződése.

Ezzel megérkeztünk jelen dolgozat fő témájához, a kategóriák jellemzéséhez. Mielőtt azonban ebbe belevágnánk, tisztázzuk, mit is értünk akkor heavy metal (röviden metal) alatt? A kezdetben ezzel a megnevezéssel illetett zenekarokat ma már leginkább hard rockként tartjuk számon, és a ’80-as években is minimum 3 különböző értelemben volt használatos. Egyrészt mint a kemény fémzenék gyűjtőfogalma, az alstílusok összefoglaló neve – tehát mint zenei műfaj -, másrészt mint a „klasszikus” heavy metal, azaz alstílusként a NWOBHM rövidített változata, harmadrészt pedig, mint azon zenekarok stílusmegjelölése, melyek egyik, többé-kevésbé jól meghatározható kategóriába (speed, thrash, black, death, stb.) sem illettek bele (például Ozzy, vagy Dio, akik a hard rocktól már eltávolodtak, de speed vagy power metalként még nem jöhettek szóba).

Mi, az egyszerűség kedvéért, és az eredettörténetet tiszteletben tartva, az első értelmében fogjuk használni, azaz mint gyűjtőfogalom, beleértve a hard rockot és annak különböző módosulásait (AOR, stadion rock, stb.) éppúgy, mint a legújabb, -extrémebb stílusokat, de a teljességre való törekvés jegyében az alstílusi értelmében vett jellemzőit is összefoglaljuk majd.
(Forrás: HARD ROCK MAGAZIN - A Rock Napilap!)