Zilált fiatalasszony rohant be az utcáról 1964-ben a körúti Royal (azaz akkor már – és még – Vörös Csillag) szálló recepciójához, azzal a felkiáltással: életbevágóan fontos lenne belehallgatnia a Kossuth Rádió műsorába. A portás első megdöbbenésében gyorsan kinyittatott egy szobát, a hölgy bevonult, és a 22 órás hírek után a szállodai rádión meghallgatta a Kodály Zoltánnal egy konferencia szünetében készített beszélgetést. Az interjúban a Mester, ahogyan azt az izgatott nő informátorai előre jelezték, az ő előzőleg megtartott előadását méltatta. Az ifjú szombathelyi zenetanárnő meghatódott, jól kibőgte magát, majd visszament a közeli Zeneakadémiára, ahol az a bizonyos konferencia, a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság közgyűlése zajlott.

Az idős Kodály Zoltán. Szinte a halála másnapján elkezdték csökkenteni a normál iskolákban a kötelező énekórák számát.

Az idén 80 éves Kokas Klára – mert róla van szó – lapunknak azt is elmesélte, hogy az a bizonyos Kodály-elismerés annak idején azon kutatásainak szólt, amelyeket a nyugat-dunántúli város zenepedagógusaként párhuzamos gyermekcsoportokon végzett. Ennek során kimutatta, hogy azok a gyerekek, akik az óvodában, iskolában sokat énekelnek és zenélnek, testileg-lelkileg gyorsabban, harmonikusabban fejlődnek, mint keveset éneklő és muzsikáló társaik. Az úgynevezett transzfer hatást pszichológusok, majd a pszichológiából később doktoráló Kokas Klára további kutatásai is igazolták. Jelesül azt, hogy a legtöbb esetben azok a gyerekek, akik megtanultak a zene finomságaira, arányaira, szerkezetére figyelni, más tárgyakból, gyakran matematikából is gyorsabban haladtak, és jobb eredményeket értek el.

EREDMÉNYEK. „Talán nem volt még demokratikusabb magyar pedagógiai elképzelés Kodály szállóigévé vált gondolatánál: A zene mindenkié!” – idézi fel Kollár Éva, a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetségének (KÓTA) elnöke, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. „Hiszen a zene élmény- és örömforrás mindenki számára, az emberi méltóság megőrzésének eszköze, szegénynek és előkelőnek egyaránt” – teszi hozzá. Sokan, a zenei szakmán kívül állók viszont azt állítják, éppen azért nem tudott a Kodály-módszer hosszabb távon fennmaradni, mert olyan, mint a szocializmus: gyönyörű eszme, de megvalósíthatatlan.

Csakhogy a Kodály-módszer már bizonyított. Fischer Iván vezető karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója, lapunknak nyilatkozva úgy fogalmazott, valójában minden eredmény ezen a téren Kodály zsenialitásának köszönhető. Kodálynak pontos elképzelése volt arról, hogyan kell a széles tömegeket zenére megtanítani. Kidolgozta a szolmizációs zenei rendszert, a pedagógiai módszert, híveket, tanítványokat gyűjtött, gyerekek számára komponált pedagógiai célú darabokat és kórusműveket, elindított egy mozgalmat és meggyőzte ennek fontosságáról a döntéshozókat. Utána folyamatosan figyelte, finomította, terelgette a mindennapi munkát.

Kokas Klára 1976-ban. Az ő kutatásai is igazolták, hogy azok a gyerekek, akik megtanultak a zene finomságaira, szerkezetére figyelni, más tárgyakból is gyorsabban haladtak. Fotók: MTI

Kodály figyelme még a 30-as években fordult a kórusmozgalom megújítása felé. Zenei nevelési programja és módszere később beépült a közoktatásba, és igen hatékonynak bizonyult, sokszázezer gyerek énekelt, muzsikált annak idején az országban. A hatvanas-hetvenes évekre mintegy 160 ének-zene tagozatos iskola létesült, számos kórus alakult, és egymás után nőttek fel a műveltebb, zeneértő és zeneszerető nemzedékek. Kecskeméten 1975-ben létrejött a Kodály Intézet, ahol azóta félszáz országból ezernél több külföldi hallgató vett részt a kurzusokon. Még a Távol-Keletről is idezarándokoltak, hogy megtanulják és hazavigyék a csodált, irigyelt Kodály-módszert.

Sokak véleménye szerint a módszert a politika emelte fel, majd amikor már nem volt szüksége rá, ejtette. A második világháború után a kommunista vezetés szemében kezdett veszélyessé válni a Kodály-féle közös éneklés, az, hogy emberek olyan jól érzik magukat együtt. Erre úgy reagáltak, hogy a közös élményeket beterelték a közös zászló alá. Részben meghajoltak Kodály tekintélye előtt, részben felismerték, hogy ezeket a nagy lendületeket és energiákat saját eszméik szolgálatába lehet állítani. Kollár Éva úgy gondolja, ez volt a népi demokrácia nagy kirakata: Tessék megnézni, micsoda kulturális eredmények vannak itt! És jöttek is mindenhonnan, ámulni-bámulni. Szerencsére valós eredményeket láttak, nem csak kirakati díszeket, amelyek mögött leomlik a fal.

KIRAKAT. Aztán Kodály 1967-ben meghalt. És hirtelenjében megint nem lett szimpatikus a közösségi éneklés. A magyar közoktatás irányítói szinte a zeneszerző halálának másnapján elkezdték csökkenteni a normál iskolákban a kötelező énekórák számát. S bár egy ideig „kifelé” még mutatott a kirakat, az ének-zenei nevelést először a gimnáziumokban, majd az általános iskolákban is fokozatosan leépítették, heti egy kötelező órára csökkentették.

A rendszerváltáskor, a hirtelen megkapott szabadságban, sokan úgy gondolták, most aztán szabadon érvényesülhetnek, és a maguk meg a gyerekeik tanulási irányát a gyors karrier szolgálatába állították. Az egyik fővárosi iskola névtelenséget kérő igazgatója szabadkozva meséli: ők a közvélemény, a szülők nyomására kénytelenek voltak elhagyni a zenei tagozatot, és emelt szintű angolt és számítógépes ismereteket kínálni helyette. Számos iskola vezetése döntött ugyanígy. A tantervek szemlélete is változott: csökkent az általános műveltség jelentősége, fontosabbá vált a tájékozódni tudás, a korai szakosodás. Az énekóra hátrakerült a prioritási listán. Nemes László Norbert, a kecskeméti Kodály Intézet igazgatója szerint egyfelől jó dolog, hogy az iskolák a kötelező alapóraszámok figyelembevételével ma szabadon határozhatják meg oktatási-nevelési programjukat. Másfelől azonban nem lenne szabad teljesen magukra hagyni őket ebben, hiszen akkor a művészeti-kulturális nevelés a jogos napi igényekkel szemben mindig óhatatlanul hátrányba kerül. Más országokban másképpen gondolkodnak. Portugáliában éppen most emelik az iskolai énekórák számát heti 1-ről 3-ra. Szingapúrban pedig magyar segítséggel hoznak létre egy újabb zenei oktatási intézményt, amely a Kodály-módszer alapján működik majd. Kétségtelen, a módszer egyes elemeit túlhaladta az idő. De nem a félresöprésére, hanem okos megújítására lenne szükség.

Elszigetelten, kisebb méretekben többféle kísérlet és folyamat zajlik már. Kokas Klára például állami gondozott gyerekkel dolgozva jött rá, hogy náluk nem működik a padban csücsülés és a szolmizációs jelek fegyelmezett elmutogatása. De hát valójában melyik mai gyereknél működik ez már? A gyakorlati próbálkozások során Kokas Klára kidolgozta módszerét, amely az ének, a zene, a tánc és a rajzolás-festés, a gyermeki kreativitás összehangolt működtetésére, a játékos zenei élményre, önmagunk és egymás szeretetteljes figyelésére épül. Több szakértő véleménye szerint az alsó fokú ének- és zenetanítás zenei anyagát is fel kellene frissíteni, vannak ma már sokkal újabb, korszerűbb népzenei anyagok. És jó lenne visszatérni ahhoz, hogy az általános iskolákban az alsó tagozaton is a legmagasabb képesítésű szaktanárok tanítsák az ének-zenét, és ne csak a készségfejlesztésre, hanem az élményszerzésre is hangsúlyt fektessenek.